Top

#jogaznimentem

13123349_1003083626412533_2715795269168752715_o

#jogaznimentem

Kormos Lili elmeséli, hogyan találkozott élete első jógaoktatójával.
 
 
Vonzások és találkozások
 
Vannak emberek, akik egyszer csak megjelennek az életünkben, és vannak akikről valami titokzatos, hatodik ösztöntől vezérelve tudjuk, hogy megjelennek majd a színen.
 
KORMOS LILI
 
Velem történt már ilyen is, olyan is, de most csak kettőről szeretnék mesélni, mert – csodák csodája – mindketten kapcsolódnak a jógához.
 
Öt évvel ezelőtt, illetve lassan már hat, életem egyik legmélyebb pontján voltam. Mondanám, hogy rosszul alakultak a dolgok, de nem lenne egészen igaz, azért alakultak ugyanis rosszul, mert én úgy alakítottam őket. Először csak egy egészen kicsi lyukat ástam magam alá, ami jókora gödörré nőtte ki magát, nem is voltam biztos benne, hogy valaha ki fogok mászni belőle. A minden lépésemet kísérő gyomortáji idegességtől, a feszültségtől, az állandó készenléttől, hogy mikor omlik rám az egész, csak akkor tudtam megszabadulni, amikor épp dolgoztam. Abban a néhány órában mederbe terelődtek a gondolataim, tudtam valamire fókuszálni, és nem hallottam azokat az ijesztő zajokat, amik valahonnan a lelkem mélyéről törtek fel.
 
Akkoriban ismerkedtem meg Annával. Ő volt a „főnököm”, mármint tényleg, de muszáj idézőjelet használnom, annyira nem illik hozzá ez a kifejezés. Gyakorlatvezető, maradjunk ennyiben, és ez legalább a munkán kívüli kapcsolatunkra is rímel kicsit. Szóval együtt dolgoztunk, és az első találkozásunktól kezdve azt éreztem, hogy szeretném jobban megismerni. Valami azt súgta, hogy jó ennek a lánynak a közelében lenni, hogy van bennünk valami közös, bár egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Ránézésre legalábbis. Azon a reggelen, mikor együtt álltunk a büfé előtti hosszú sorban, szinte semmit sem tudtam még róla, azt sem, hogy jógázik. Csak ácsorogtunk ott, versenyt ásítva, és valami hirtelen közléskényszertől vezérelve el kezdtem neki beszélni, magamról. Ez első látásra nyilván szimpla egoizmusnak tűnne, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én akkoriban egyáltalán nem szerettem beszélgetni, legfőképp nem magamról. Mindenesetre, vele kapcsolatban úgy éreztem, hogy lehet. Hogy most mondhatom, nem lesz baj. Hogy megérti. Annyira persze nem voltam bátor, hogy az egész akkoriban átélt szenvedéstörténetemet megosszam vele, de akkoriban az is nagy merészség volt részemről, hogy egyáltalán kinyitottam a számat. Már épp sorra kerültünk volna, mikor Anna rám nézett, és csak annyit mondott.
 
– Hát… a megfelelési kényszer nehéz ügy, látszik is rajtad.
– Látszik? De, hogy, vagy honnan…?
– A tartásodból.
– Oké, de honnan tudod?
– Jóga… – felelte, és nem fűzött hozzá semmit csak mosolygott.
 
Akkor még egyáltalán nem értettem, mire céloz, lévén, hogy jógaszőnyeget csak fotón láttam, az egész gyakorlásosdit pedig némi szkepticizmussal figyeltem, ha figyeltem egyáltalán. Azonban Anna szavai gondolkodóba ejtettek, és árgus szemekkel kezdtem figyelni magam, de nem láttam semmit, ami bánatra, szívzűrre, szorongásra utalt volna a mozdulataimban. Így csak később voltam képes magamra nézni, amikor már tudtam, hogy mire gondolt, maikor talányosan azt felelte a kérdésemre, hogy „jóga”, mert én is el kezdtem gyakorolni.
 
Azt a gödröt idővel betemettem, hogy néhány évvel később ássak egy másikat. Kezdődött elölről az egész. A félelem, a szorongás, az idegesség, a magam generálta problémák. Azzal a különbséggel, hogy akkorra már felfedeztem magamnak a jógát, és azt az áldásos mellékhatást, hogy a fejemben/lelkemben dúló legnagyobb viharok közepette is képes megnyugtatni, és egy kis csöndet teremteni bennem. Ó igen, még egy lényeges változás.: a második gödörásás idején már nem dolgoztunk együtt Annával, viszont összebarátkoztunk. Nem beszéltünk mindennap, nem kerestük egymást életünk minden apró történésével, de tudtam, hogy számíthatok rá, és általában tényleg egy fél mondatból/mozdulatból tudta, hogy épp jól vagyok-e vagy rosszul. Egy szó mint száz, egy újabb mélypontközeli szerda hajnalban fogtam a cuccomat és elindultam hozzá gyakorolni, mert arra jutottam, ha fél nap nyugalmat nyerek magamnak, már az is valami. Álltam a szőnyegen, koncentráltam, lélegeztem, mindegy csak csend legyen a fejemben. Az egyensúlyi gyakorlatokban úgy álltam, mint a parancsolat, mindegy, mekkora volt belül a bizonytalanság, tudtam annyira figyelni, hogy ne inogjak meg. Már egészen elhittem, hogy minden rendben van, álltam ott égnek nyújtott karokkal, mikor Anna mellém lépett, és a vállamra tette a kezét, és finoman, de határozottan lentebb tolta.
 
– Nem kell elbújni, engedd le! Itt nem fog bántani senki.
 
De nem tudtam leengedni és után még hetekig nem ment. Utólag azt gondolom azért, mert magamtól féltem a legjobban, elvégre én ártottam magamnak a legtöbbet. Nem tudom, hogy ezt is tudta-e, de ami a mozdulataimat illeti, igaza volt. Nem állítom, hogy most már én is olvasok a gesztusaimban, de néha, egy-egy tartásnál már felismerem, hogy mi van odabent, ami egy szabályos pózban, vagy egy megbillenő egy lábon állásban nyilvánul meg odakint. Hogy a vállakkal mi a helyzet? Hát… néha még mindig úgy csinálok mint egy teknős, és felhúzom őket a fülemig. Annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy legalább néha emlékeztetem magam: „Nem kell elbújni, engedd le! Itt nem fog bántani senki.”

admin
No Comments

Post a Comment