Top

Ahol minden körbeér

David Swanson Budapest Mandala

Ahol minden körbeér

Kormos Lili élménybeszámolója
 
 
A vasárnapi gyakorlás után, úgy éreztem magam, ahogy jógázás után korábban soha. Felkavarodtak a dolgok a fejemben, felkavarodtak a dolgok a lelkemben, és még két órával azután is, hogy felkeltem a jógaszőnyegről rám-rámjött a sírás. Mikor az agyam már nem csak azt ismételtette velem, hogy „jajajjaj” elkezdtem azon gondolkodni, hogy mégis mi történt velem.
 
Mert ugye volt már, hogy jobban, volt már, hogy rosszabbul ment, de azért olyan még nem fordult elő, hogy úgy érezzem, akkor sem tudnám visszatartani a sírást, ha az életem múlna rajta. Az első következtetésig viszonylag könnyen eljutottam, miszerint így „távozott” a bennem cirkuláló feszültség, de ez körülbelül olyan erejű következtetés volt, mintha azt állapítottam volna meg, hogy a hosszú, fülledt, kánikulai napokat egy oltári nagy zivatar szokta zárni.
 
Félálomban jöttem csak rá arra, ami ciki vagy sem, de az ilyen-olyan sportolással, gyakorlással töltött évek alatt igazán sosem jutott eszembe, miszerint olyan kapcsolat van a testem és a lelkem között, ami akár azt is tudja generálni, hogy jógázás után elsírjam magam.
 
Leírva már nekem is nagyon bagatellnek tűnik, hát persze, hogy ezek a dolgok összefüggnek egymással. Az uszodában töltött évek alatt sem gondoltam arra, hogy edzés után azért tudok könnyebben, logikusabban, ha úgy tetszik tisztábban gondolkodni, mert az egymásba érő tempók között a víz tényleg átmossa a fejemet. Miközben én arra figyelek, hogy eléggé előre nyújtsam a kezem, hogy jó ritmusban vegyem a levegőt, hogy időben felkészüljek a fordulásra, és ne fejeljem le a medence szélét, a rendszer a háttérben szép csendben üzemel, és a fölösleges dolgok kiáznak, a szükségesek meg a helyükre kerülnek.
 
Az valahogy evidens, hogy az ember figyel rá,hogy a teste pihenjen, hogy megkaphassa a szükséges időt a feltöltődéshez, arra azonban már kevesebb figyelmet fordít, hogy ugyanezt az „alvó-állapotot” megadja a lelkének is.
 
Mikor jógázom, csendben vagyok. Nem jár a szám, nem zúg a fülembe senki, és az agyamat is egészen más üzemmódra állítom. Figyelek a légzésemre, figyelek a tartásomra, miközben minden mást takarékra teszek. Hogy a folyamatos agyalás mennyire kimerítő tud lenni, azt onnan tudom, hogy másfél óra gyakorlás után, bármennyire feszegettem is a határaimat, bármennyire el is fáradtam, mégis frissnek érzem magam, fejben legalábbis mindenképp, mintha egy nagy, pihentető alvásból ébrednék. Ilyenkor a gondolataim is megkapják azt a fajta csendet, amiben nyugodtan tudnak rendeződni, amiben megtalálják a maguk helyét, szelektálódnak, vagy felerősödnek, miközben ugyanis a testemmel az egyensúlyra törekszem, valami hasonlón munkálkodik a lelkem is. Én legalábbis ezt hiszem.
 
Rengeteg dolog történt velem az elmúlt héten, amik nem tudtak elérni hozzám, vagy nem úgy értek el hozzám, ahogy kellett volna. Jó dolgok, amiknek nem tudtam „real-time”-ban örülni, rosszak, amik a szőnyeg alá söprődtek, és amikkel nem tudtam úgy és akkor foglalkozni, amikor és, ahogy kellett volna. De, ahogy a szőnyeg is felpúposodik, ha túl sok mindent söprögetünk alá, úgy előbb utóbb ezek a lelki tényezők is megkeresik a maguk kijáratát, ha mi nem nyitunk ajtót nekik. Én például tegnap kicsit nekidőltem a saját határaimnak, lássuk, meddig tudok elmenni alapon, talán kicsit túl is feszítettem a húrt, mert a végén már minden porcikám egyszerre zsongta, hogy elég lesz. Alapvetően azt mondanám, hogy mindenki viseltessen kellő tisztelettel ezekkel a határvonalakkal szemben, mert az indokolatlan átjárásokból nem sok jó születik, most mégis azt gondolom, megérte túllépni a limitet. Tudott fájni, aminek fájnia kellett, tudott oldódni a szorongás, tudott jólesni, aminek az volt a dolga, hogy jólessen.
 
Én nem mondom, hogy most már többet sosem sírom tele a jógaszőnyeget. Csak azt, hogy már tudom, az sem baj, ha megtörténik.

admin
No Comments

Post a Comment